A MOZGÁSRÓL ÉS A HULLÁMOKRÓL

A háromdimenziós világunkban az anyag mozgása úgy fogható fel, hogy egyrészt közelítés, ugyanakkor egyidejűleg távolodás. Az elemi részecskék és a továbbépülő anyag töltését én nem benne lévő erővel, hanem mozgással magyarázom. A közelítés pozitív töltésnek fogható fel, a távolodás viszonyítva negatív, taszító erőként jelenik meg. A mikrokozmoszban, az elemek vegyi folyamataiban, az égitestek világában érvényesülő fizikai törvények a fentebb leírt mozgás rendjét tükrözik.

Normális hőmérsékleten az anyagi világunk rendeződött állapota általánosnak és stabilnak mondható. Különösen magas hőmérsékleten azonban az egyensúly megbomlik, a fokozódó és gyorsuló mozgás az anyag megváltozásához vezet. Ugyancsak megbomlik a rend a háromdimenziós létben ismert mozgás lehetőségének megszűnése esetében is, amikor az anyag a kétdimenziós létbe esik vissza, vagy négydimenziós struktúrát vesz fel. Gondoljunk a szupernovák robbanására, az összeomló csillagok belsejében zajló hihetetlen változásokra, az atommagba zárt energia kiszabadulására, amikor az anyag kilép a négydimenziós létbe, vagy visszahull a kétdimenzióba.

Egyes csillagászok által feltételezett táguló világ a távolodó mozgással magyarázható ugyan, de az elemi részecskék, az égi testek közelítése, az anyag gravitáció általi összehúzódásának ellentételezése ugyanolyan fontos és a mozgással kapcsolatos vélekedésemet támasztja alá. A sűrűsödő anyagban az elemi részecskék ütközése megsokszorozódik, az általunk már ismert láncreakció is létrejöhet, csakúgy, mint a mozgás lehetőségének teljes megszűnése.

A görbült térben lévő mozgás természetesen keringést jelent. A távolodó mozgás úgy írható le, hogy az elemi részecskék a kör sugarainak vonalában mind magasabb és magasabb szintre emelkednek, a közelítő mozgás pedig úgy, hogy alacsonyabbról-alacsonyabb szintre esnek. Egyetértek azzal a felismeréssel, hogy a forgásból és a gravitációból származó gyorsulás között nincs különbség. Következőleg a gyorsuló közelítés az anyag sűrűsödéséhez vezet, a távolodás az anyag továbbépülését, az univerzum tágulását eredményezi.

Úgy gondolom, hogy a mozgásról kifejtett vélemény elfogadása mellett, a háromdimenziós világunk törvényei, az általunk látható és érzékelhető történései a lényeget tekintve érthetővé vált. Nem véletlen, hogy a mikrokozmoszt igen kis tömegű és instabil elemi részecskék építik fel, létünket – minden bonyolultsága ellenére, mindösszesen négy természeti álladónak nevezett elem határozza meg és kapcsolja össze, de igaz az a megállapítás is, miszerint a világegyetem csak egytized részben látható és kilencven százalékban láthatatlan. Egyértelműen következtethetünk tehát arra, hogy az anyagnak van sűrűsödése, de más létformája is. Ha jól értelmezem, az un. inflációs elméletet, a számtalan világ létezése azt jelenti, hogy az ős-vákuum (energia) újra, és újra anyaggá csomósodhat, új galaxisok jöhetnek létre. A galaxisok a háromdimenziós világunkban közelítve, egymással ütközhetnek, ennek kapcsán galaxishalmazok, csillagmilliárdok születhetnek és halhatnak el.

Utalhatok a kvantumelméletre, amely az egyidejű és párhuzamos létet feltételezi. Az általunk megismert és feltérképezett elemi részecskéken túli, kistömegű kvantumok keresése során egy ilyen korpuszkulát Istennel azonosították.

A párhuzamos létet elfogadom, - a feltételezett un. ћ/kvantumokat az anyagcsomósodással azonosíthatnám, a részecske Istennel való azonosság kérdésére azonban később majd visszatérek.

A hullámjelenségről, a sugárzásról szólva, elöljáróban rögzítendőnek tartom, hogy e jelenség mondandóm szempontjából alapvető jelentőségű. Tudjuk, hogy vannak különböző frekvenciájú állóhullámok, van longitudinális és van transzverzábilis hullámzás, a hullámok hossza mérhető, ehhez igazítottan különbözően nevezik, és létezik a hullámok közötti interferencia. Fizikusaink megismerték a különböző hullámzás átválthatóságát, szabályozták a hullámok hosszát stb.

A fényről megállapították, hogy egyrészt korpuszkuláris, másrészt hullámjelenség. A fény tehát részben háromdimenziós létforma, mert a fotonok megjelenése a dimenzióhatáron-létet, vagy a háromdimenzióba lépést jelenti. Ugyanakkor a fényhullámmal kapcsolatban az a nézet látszik helyesnek, hogy a pillanatról-pillanatra megjelenő majd eltűnő fotonok a hullámok hátán – idő és térkoordináták között – lépnek át a dimenzióhatáron és számunkra a hullámzást ilymódon teszik érzékelhetővé. Úgy fogható fel, hogy a bizonytalan létű fotonok belépnek a háromdimenziós létbe, majd energiává olvadva, visszahullanak a kétdimenziós lét világába, a fényhullám pedig, a dimenzióváltás kísérőjelensége. Tudjuk, hogy a fénysugárnak az általunk ismert sebességét meghaladó sávja is létezik. Ezt a magasabb frekvenciatartományt bizonyos határon túl mérhetetlennek gondolom és a kétdimenzióban lévőnek, idő és térmentes energiának képzelem.

Az elektromágneses sugárzásról megállapították, hogy az elektromágneses tér periodikus állapotváltozása, a fény sebességével terjed és transzverzábilis hullám. Az elektromágneses sugárzással kapcsolatban tehát, hasonlóan felvethető, hogy az, - immár a háromdimenzióban - az itteni megfigyelő számára érzékelhető jelenség, és a transzverzábilis hullám interferenciapontjaiban bekövetkezhet az anyaggáválás indulása.

A minden irányból áradó és a világegyetemet betöltő kozmikus sugárzásról kimutatták, hogy parányi eltérések mégis léteznek. A tudósok ebből a tényből okszerűen következtethettek az anyagi csomósodások lehetőségére. A csillagászok által felfedezett fekete lyukakról valamint a feltételezett idő és térmentes csatornákról utóbb megállapították, hogy mégis sugároznak. Ez a felfedezés is arra utal, hogy a számtalan galaxist tartalmazó világtér csillagmilliárdjai mellett van magasabb szintű energiaállapot, és ez a világfelfogásunk szempontjából jelentős, mert mindenütt jelen van és anyaggá válhat.

Amint azt fentebb kimutattam, korpuszkulák hiányában a kétdimenzió és az odahelyezett energia időtlen. A tér ugyanezen okból a kétdimenzióban nem létezhet. A térmentesség, azt jelenti, hogy a tér az anyag megjelenéséhez kötődik, és csak görbületnek feltételezhető. A kétdimenzió, - bár két irányban elvileg mérhetőnek látszik, - valójában azonban nem szakaszolható és nem mérhető, nincs is ami a térben mozoghatna. Csak azt lehet mondani, hogy egy, léte határtalan és végtelen. Csak azt lehet állítani, hogy sem múltja, se jövője nincs, nem keletkezett, de nem is múlhat el, vagyis örökkévaló.

Megjegyzendő, hogy, ha a kétdimenzió két irányban mérhetősége mellett, a lapos térben lévő energia sugárzásként lenne felfogható, a sugárzással való azonosság az energia lényegén nem változtatna.

Az energia-állapotról legfeljebb elképzeléseink vannak. Egy jellemzőt azonban állíthatunk, éspedig azt, hogy valamiféle mozgása lehet. Az általam feltételezett helyzeti energia állapotváltozásban megjelenő mozgásforma és az energia-állapot benne rejlő tulajdonsága, ami azt jelenti, hogy szükségszerűen vezet anyagcsomósodáshoz. Ez a mozgásforma a háromdimenzióban – amennyiben az anyag továbbépül - immár anyaghoz kötődik és helyváltoztatásban megjelenő mozgási energiaként az anyagnak lesz bennerejlő tulajdonsága. Teremtésre, az anyag mozgásának megindítására, tehát kiváltó okra szükség nincsen.

Megjegyzendő, hogy a fizikai és kémiai folyamatok, a galaxisok születése, a csillagok létrejötte, és halála, az ott kimutatott hihetetlen méretű változások csakúgy mint az atommagon beleüli közelítő mozgás, valamint az atommag körül keringő elektronok pályaszintkülönbségben is megnyilvánuló mozgása, az ionizáció, általában az elemi részecskék mikrovilága kizárólag háromdimenziós világunk történései, amelyek már térben és időben zajlanak. Természetesen nem képzelhető el, hogy a semmiből teremtődtek és csak a kétdimenziós energiával együtt, azzal egységben léteznek, mint ahogy az anyag-energia megmaradási törvényből is következik.

Spinoza Teológia Traktatusában olvasható, hogy a természetet Istennel azonosította „Natura sive Deus” szövegű megfogalmazásában. Annak megjegyzése mellett, hogy a héber nyelvben a teremtés nem semmiből-valami, hanem valamiből-másvalami létrehozását jelenti.

Tudok arról az elképzelésről, miszerint az ősrobbanásnak nevezett esemény egyeseknek teremtésnek tűnik, illetve isteni tettnek. Ez a nézet azonban logikailag alá nem támasztható, ezért el kell vetni. Hivatkozok arra, hogy legújabban szuperuniverzumról beszélnek, és több ősrobbanást feltételeznek.

Ám szólnom kell a világ végéről is, sokakat annak bekövetkezte félelemmel tölt el. Megnyugtatásul azt kell mondanom, hogy elmúlásról csak a háromdimenziós létben és ott is csak bizonyos határokon belül lehet beszélni, félelemre tehát okunk nincsen. Az energiaállapotra való visszaesés lehetősége bennünket inkább optimizmussal tölthet el. Erre az optimista következtetésre juthatunk az energia elpusztíthatatlanságának törvényből is.

Felvetődött a négydimenzió léte. Akármennyire megfoghatatlannak tűnik, lehet hogy holnapra evidenciaértékű ismeretté válik. Anélkül, hogy magamat e témakörben tévedhetetlen szakértőnek tartanám, - szabad legyen utalnom a gömbvillámok létezésére, a jelenség ismerté vált magyarázatára.

A gömbvillámok létrejöttének feltételezett oka az, hogy a villámban azonos irányba száguldó és a sebességgel rövidülő elemi részecskék a dimenzióhatáron merőlegesen ütköznek, és az un. Lorentz erő a mozgó részecskét kiemeli a háromdimenziós térből. Kimutatták, hogy a nagy sebességű elemi részecskék együttmaradása és a merőlegességi feltétel mellett lehetőség van a terünkből való kilépésre. Ehrenfest szerint azonban, ha az anyag a negyedik dimenzióba jutna, instabil lenne és háromdimenziós formára alakulna vissza. Fény nem juthatna hozzánk, mert a négydimenzióban nincs olyan tárgy, amiről visszaverődne, vagy kisugározódna.

Egyébként a gömbvillámok látható, illetve hatásukban regisztrálható jeleit is a dimenzióváltás kísérőjelenségeként foghatjuk fel és számunkra érzékelhetőek.

A négydimenzió feltárása a jövő feladata lesz, a kísérőjelenségek azonban már ma ismertek.

Meg kell tehát barátkoznunk azzal, a gondolattal, hogy van párhuzamos lét is, ahogy azt a kvantumelmélet feltételezi.

Korábban utaltam arra, hogy a hullámjelenségnek illetve, a sugárzásnak nagy jelentőssége van a világ megértése szempontjából. Jelentőssége van a fény színekben is megjelenő hullámainak, a zajként észlelt, a zenei hangként értékelt, az ultrahangként ismert hullámoknak, az állóhullámzásnak csakúgy, mint a mikrohullámzásoknak és a sugárzás valamennyi formájának.

A csillagászok egyébként az 1987 évi szupernova-robbanással kapcsolatban kimutatták az intenzív rádiósugárzást, a pulzárokról megállapították, hogy nagymennyiségű radioaktív sugárzást és fényt bocsátanak ki. Kimutatták, hogy a galaxisok – így a tejút - központjában fekete lyuk van, ami az egyre gyorsabban keringő kozmikus-gáz elnyelődésével magyarázható és hogy a csillagok születésekor, a szupernovák robbanásakor, az anyag négy alapvető elemmé – oxigén, hidrogén, hélium, szén – kozmikus porrá alakulásakor, a világtérben sugárzások érzékelhetőek. Az orionköd „lófej”-nek nevezett sötét részéről – infravörös sugarak befogása útján azt feltételezik, hogy az élet bölcsőjét találták meg. Az elemi részecskék atommá, molekulává kapcsolódva, majd továbbfejlődve a világtérben bárhol megteremthetik az élet feltételeit. A hullámzás, sugárzás pedig olyanná alakítja az élettelen anyagi világot és az élő szervezeteket, amilyennek megismerhettük.

Az időtlen és térmentes energia-állapotról ugyanakkor azt kell tudnunk, hogy minden pillanatban és mindenhol jelen van, potenciális lehetőséget jelent a háromdimenzióba való belépésre. Egy bizonyos hullámzás, illetve sugárzás, pedig a kettő- és a háromdimenzió határán lévő kísérőjelenség.