UTÓSZÓ

Szóltam bevezetőmben a materialista és a szubjektivista felfogás közötti ellentmondás látszólagosságáról.

Ha az energiaállapotból indulunk ki és így jutunk az anyaghoz, ez a nézet a szubjektivizmust igazolná. Ám ha az anyagot tekintjük alapnak, elesne a helyzeti és a mozgási energia lényegi különbsége, és eljuthatnánk a materializmushoz.

Amint azonban láttuk, sem az energiának, sem az anyagnak nincs önálló léte, az energia folyamatosan csomósodik anyaggá, de az anyag is folyamatosan változik energiává, ezért az ellentmondásosságot el kell vetnünk, helyesebben az ellentmondás feloldottnak tekinthető.

Én változatlanul fenntartom azt a véleményemet, hogy létezik kétdimenzió és az energia magasabb szinten itt is létezik. A kétdimenzióban elképzelt energiaállapot ad ugyanis érthetőbb magyarázatot a természetfelettiségre, de az Einstein által felfedett sebességgel gyorsuló idő is a kezdet és a vég között folyhat, a tér is a továbbépülő anyaghoz kötődhet. A kétdimenzióban, illetve a dimenzióhatáron érzékelhető, vagy inkább ott kimutatható hullámzás (sugárzás) ad egyértelműbb magyarázatot a minden irányú, akadálytalan terjedésre, a mindenen áthatolási képességre, a sűrű anyagot körbezáró térből való kilépésre.

Való igaz, hogy az energiaállapotról keveset tudunk. Azt azonban állíthatjuk, hogy a léte, elmossa a tér és térmentesség, az időbeliség és időtlenség határait, feloldja a racionális és az irracionális közötti ellentmondást, reprezentálja a természetfelettiséget, magyarázatot ad anyagiságunk és szellemiségünk egységére, az egységes világunk örökkévalóságára.

Ki kell térnem arra, hogy bár az élőlények fejlődése, társas léte, főképpen az ember-alkotta társadalmak kialakulása külön tanulmányt érdemel, egy-két ebben a témakörben tett megállapítás továbbgondolást igényel.

Így azt állítottam, hogy a mikroorganizmusok jelzésfogadása teljes, ugyanakkor elveszítettük a komplex érzékelés képességét, ami visszafejlődésnek tűnhet.

Ezzel szemben az integráció magasabb fokán a külvilággal való kapcsolataink bővülésével, agyunk felfogóképessége is feljavult. A memóriánk, mint rögzült jelzés érthetővé tette számunkra a múltat, megerősödött bennünk a hagyománytisztelet, az előre alkalmazkodás szükségessége megteremtette a jövőképet, megismertük a felfedezés örömét. Tapasztalat és absztrakciókészségünk útján megteremtődött a hasznos, a káros, a jó és a rossz fogalma.

Emanuel Kant-tól ered az a mondás, hogy „két csodálatos dolog van, éspedig felettünk a csillagos ég és bennünk az erkölcsi törvény”.

A társadalmakban kialakultak a követendő szabályok, életünket a szokás, jogi és erkölcsi normák vezérlik, az ember immár polgár és etikus lény lett. Igaz, hogy érzékszerveink elkülönülése mellett, illetve emiatt sok olyan, számunkra hasznos és fontos jelzés marad használhatatlan, ami a komplex érzékelés kezdeti szakaszában érzékelhető és hasznosítható volt, - de ha sokszor tévedünk is - nyertünk azáltal, hogy jövőlátásra, a múlt értékelésére, a hasznos és a jó követésének képességére tettünk szert.

Utalok a fejlődés definíciójára, ami szerint, - egyidejűleg specifikáció, (elkülönülés) mellett - az integráció (globalizáció) szükségszerű. Az élővilágunk, az emberi kultúrák kialakulása óriási előrehaladást mutat, és szó sincs visszafejlődésről. Ha valahol ilyen tapasztalható az csak részleges jelenség, elhaló illetve irányt váltó specifikáció lehet. A létért való küzdelemben, Hobbes megfogalmazása szerint a „bellum omnium contra omnes” ellenére, vagy éppen emiatt a fejlődés, tendenciájában az integráció magas fokáról tanúskodik.

Érthetőnek látszik, hogy a mozgás sebessége, iránya, az anyagrészecsék közötti kölcsönhatás magyarázza a makro- és mikrovilág történéseit, a változásokat és a fejlődést, amely az általunk megismert természet sokszínűségéhez vezetett.

A fejlődés definícióját azonban korlátozottan kell értelmezni és a most mondottakat árnyaltabban kell végiggondolni. Az univerzum léte és egysége az integráció magas fokáról tanúskodik, következésképpen e viszonylatban fejlődésről nem beszélhetünk. Fejlődés csak a részek mind több szálon való kapcsolódása terén, valamint a specifikáció körében létezhet, létünk lépésről-lépésre csak ilymódon gazdagodhat. Legfeljebb azt feltételezhetjük, hogy a kezdeti megérzéseink később megértéssel párosulnak.

A világegyetem egységéről szóló gondolatom egyébként csak részben mond ellent a „sok-világ” feltételezésével, sőt az általam értelmezett dimenziókkal némi hasonlóságot mutat.

Továbbmenve a háromdimenziós világunkban egymás mellet párhuzamosan és tőlünk elkülönülten több önállósuló ág valóban kialakulhatott. Így a galaxisokat, galaxishalmazokat ilyennek tekinthetjük.

Fizikusainknak el kellene gondolkodni azon, hogy az anyagelemek (fotonok) kapcsolódása folytán, majd az anyaggárögzülést követően, - a közelítő és távolodó részecskemozgás szükségszerűen vezetett el a szimmetriasértéshez, az anyagminőség változásaihoz, végül az élethez.

Az anyaggáválás indulását két anyagelem (foton) kapcsolódásában jelöltem meg, ami magyarázatot ad a kezdeti szimmetriára, ugyanakkor a szimmetriasértés a háromdimenzió világának későbbi jellemzője.

Csak érintőlég jegyzem meg, hogy az időtlen energiaállapot lététől, az általam leírt anyaggáválás módjától már csak egy lépés és eljuthatunk az un. „vákuumfluktuációhoz”, mely elmélet szerint a „semmiből” létrejöhet hirtelen a részecskék egy csoportja, melyek utóbb elnyelődnek a „semmibe”. (Lásd a fény anyagcsomagjait, a 0 tömegű fotonokat.)

Előre bocsájtottam, hogy gondolataim filozofikus jellegűek.

Úgy vélem azonban, hogy újra kellene értelmezni a kvantummechanikai elméleteket, a kísérletek információján alapuló azon megállapítások helyességét, amelyek a különböző modellek megalkotásához elvezettek.

Össze kellene vetni több ellentmondó, de feloldhatónak tűnő megállapítást. Így a „pszeudo-időt” az időtlenséggel és egyidejűséggel, az óra mutatóját követő „retrográd” időt az időfolyással, a hullámfüggvény összeomlását, a hullámok interferenciájával és ott a fotonok megjelenésével. Az elemi részecskék (kvanumok) belső világát a végleges-annyaggárögzüléssel, az atommag „fel-le kvarkok” elképzelését a már tömeggel bíró anyag struktúráinak (hálózatainak) kezdődő kialakulásával, a kölcsönhatást a hullámok korpuszkulák közötti szakaszával, a távolhatást az energiaállapottal ill. a hullámok mérhetetlen frekvenciatartományával, stb. El kellene vetni a fotonok mozgásának és kicserélődésének feltételezését, valamint az elektronok hullámjellegére vonatkozó megállapítást.

Platon híressé vált barlanghasonlata képben formálta meg azt, hogy a háromdimenziós világunkban, a barlangban, annak falán csak árnyékokat láthatunk, a kint lévő valóság számunkra láthatatlan. Ennek a képi megfelelője lehet az, hogy, ha egy megfigyelő kintről, - más dimenzióból az univerzumot, anyagi világunk egészét nézné és  a meg-meg jelenő, majd eltűnő anyagcsomósodásokat látná, úgy tűnne számára, mintha a látvány maga a valóság volna. Ugyanakkor, ami az elemi részecskék száguldó mozgását, ami a mozgás rendjén alapuló objektumokat és történéseket illeti láthatatlan, a valóság számára felfoghatatlan marad. A dimenziók párhuzamos léte azonban mindkét látványt valósággá avatja.

Kérdés, hogy a mélyen szántó gondolatok miért tűnnek igazabbnak, miért szólunk fennkölten a gondolatok és érzelmek mélységeiről, az akarat a szeretet alapvető voltáról és fontosságáról. Ugyanakkor a tudatalattiról (transzállapotról) kevesebb szó esik. Az ösztönösséget pedig méltánytalanul elitélőbbnek tartjuk. Pedig látnunk kellene létünk mélyről indulását, és azt hogy ösztöneink azonos tőről fakadnak. Ismert a biológiai (kémiai) faktor jelentőssége, de meggyőződésem, hogy szeretet jegyében a kapcsolódás és azonosulás állítja helyre az élővilág egységét, a természet metafizikába hajló eredetét és rendjét.

A tudománynak, - ha nem akar a kauzalitás talajára tévedni, okoskodással nem a „miért” „micélból” kérdéseket kell feltennie, hanem a „van” az „itt és most” kérdést kell megválaszolnia.

A világteremtés elvetése mellett meg kell barátkozni létünk örökkévalóságával. A csillagászok a világkezdet vizsgálatakor nem feledkezhetnek meg az anyag-energia egységéről, az energia elpusztíthatatlanságáról, az anyaggáválásra adandó válaszról. Minden, amit eddig, megismertek nem elég. Az univerzum – benne az un. sötét anyag, a sötét energia magyarázata, a nanoméretek világának feltárása még várat magára.

El kellene végre dönteni, hogy a világegyetemet, a teljes valóságot lehet e egyetlen, - mindenre kiterjedő, mindent magába foglaló egyenlettel meghatározni és hogy a számok világa, a matematika alkalmas e, tud e az egészre nézve elfogadható magyarázatot adni, vagy minden egyenlet csak körülhatárolható régiókra, a mérhető részekre lehet érvényes.  

Gondoljunk arra, hogy a fizikusok előtt lépten-nyomon felbukkan a végtelen. Emiatt renormálásra kényszerülnek, azért, hogy a valósághoz eljussanak, és mert a mérés többféle módon történhet a valósághoz való hozzáigazítás kétséges lehet. De bonyolítja a mérést, hogy legújabban a társadalmi jelenségek törvényszerűségéhez hasonlóan, a fizikai törvényeket is statisztikus jellegűnek tekintik.

Várom, hogy logikai úton felépített elméletemet a szaktudományok gondolják tovább és kutatásokkal igazolják. Sokat várok az anyaggáválásra, az anyag továbbépülésére vonatkozó kutatásoktól, a csillagászok vizsgálataitól, csakúgy, minta az anyagi világunkban fellelhető bizonytalanság (káosz) és a rendezettség (harmónia) közötti – áthidalhatónak látszó viszony tisztázódásától, a nano-tudományok sejthető forradalmától.

Elméletemet elfogadhatják, el is vethetik, de a felvetődő kérdésekre adandó választ el nem kerülhetik.